"Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?"

Márai Sándor - Mennyből az angyal - részlet

Igen, bizony már 162 év telt el a '48-as forradalom és szabadságharc óta. Én nem szeretném, most újra elmesélni, hogy mi történt akkor, ezt meghagyom az iskolai történelemtanároknak, a nagyokos tudósoknak és a nálam okosabb embereknek, hiszen ez már amúgy is az ember könyökén jön ki. Tudjuk, hogy mi történt (ugye persze jó esetben, azért is szúrtam be a linket), így inkább a mai hozzáállásról szeretnék pár szót ejteni.

Ugye köztudott tény az, hogy az iskolákban a nemzeti ünnepeinket ünnepelni szokták valamely módon. Néhol egy fél, háromnegyed órás beszéddel, néhol valamilyen versekkel tarkított előadással. Emlékszem, hogy amikor alsós voltam és az ozorai általánosba jártam, még szabályos történelmi játékokat is szerveztek nekünk. A lényege egyszerű volt: a faluban különböző ellenőrző pontokat helyeztek el (kockáknak checkpoint), amelyek általában valamilyen, a forradalomhoz kapcsolódó útvonalat kapcsoltak össze. A kezdőpont az iskola volt, majd a túra végén ugyanide érkeztünk vissza. Aznap tanítás nem volt, még is egy jó alkalom nyílt arra, hogy különböző dolgokat tanuljunk meg az ellenőrző pontokra érve. Ezek feladatok voltak, amelyek helyes megoldása esetén pontokat kaptunk. Az a csapat nyert a legvégén, aki a feladatok megoldásával a legtöbb pontot gyűjtötte. Az úton '48-as indulókat és csatadalokat énekeltünk. Lényege tehát 1xű volt: tanult a gyerek, játszott,  jól is érezte magát és a megemlékezés is megvolt.

Nagy vonalakban vázolnám, hogy mi van a mostani iskolákban (legalábbis a mi középsulinkban). Amikor kiderül, hogy '48-as megemlékezés lesz, már mindenki húzza a száját. Annyit kér az iskolai vezetés, hogy ezen a napon (és még pár ünnepen, ami ált. '56) mindenki ünneplőruhát viseljen. Nem nagy kérés szerintem a fehér ing és a fekete gatya, mondjuk fekete sportcipővel, ha már ünneplőcipő nincs. Kényelmetlen meg minden, de ez van. Ha csak arra gondolunk, hogy anno a 13 aradinak milyen kényelmetlen volt a helyzete kivégzéskor, már akkor befoghatjuk a szánkat. Illik megadni a tiszteletet ezeknek az embereknek elvégre értünk harcoltak, ontották vérüket, vagy esetleg maradtak a harcmezőn. Bár a függetlenség kivívása nem egészében történt meg, mégis megköszönhetjük, hogy nem egy másik ország vezetőségének a befolyása alatt vagyunk. Hogy ha nem lett volna szabadságharc minden másképp alakult volna: lehet hogy jobb lett volna, mert úgy történnek a dolgok, de lehet hogy csak megmaradtunk volna Ausztria éléskamrájának. Történt ami történt, változtatni nem lehet rajta. A lényeg: ha már a jó ügy érdekében történt a dolog, már akkor illik megemlékezni róla. És ez ugyanúgy igaz '56-ra és más nemzeti ünnepünkre is.

Érdekes módon mindenki nézett, hogy kokárdában rohangálok... Ugye pénteken jöttem haza busszal. A kabátomon volt a kokárda. Arra a napra úgyis ki kellett volna tűzni, szóval rajta is hagytam. A busz felé menet, és a buszon is az akarva akaratlanul elkaptam a kokárdámon csodálkozó emberek pillantását. Vajon mi volt ezen olyan érdekes? Jó persze, 3 nap volt még 15-ig, de akkor is. Magyar vagyok, büszke vagyok rá, szeretem a hazám. Ha az év akármelyik napján kokárdában mennék valahova akkor sem kéne megnéznie senkinek, hiszen itthon vagyok. Ez az én országom. Köztudott, hogy mit jelent ez a jelkép. Tehát nem értem, hogy mért kell ennyire nézni.

Az a baj, hogy mára már az emberekből kiveszett a magyarságtudat. Vannak ugye a szélsőjobboldali elemek, róluk nem szólnék egy szót sem, most legalábbis, hiszen, ők egy kicsit átestek már a ló túlsó oldalára. Olyan dolgokat követni, amelyek más emberek alkotmányos jogait vonják kétségbe, arra hivatkozva, hogy magyar vagyok, szerintem a magyarság egyfajta megcsúfolása.Az inkább fasizmus. Az magyar aki annak mondja magát. Az magyar aki annak érzi magát. Magyarnak lenni egy elmondhatatlan érzés. Egy olyan megfogalmazhatatlan dolog ami a szíved mélyéből jön, és a Himnuszt, vagy a Szózatot hallva egyfajta érzelmi kitörést esetleg extázist vált ki. Amikor Trianonról hallasz a szíved törik össze és éled azt át lelkiekben, amit az akkoriak éltek át, vagy amit a határon túl ragadt honfitársaink éltek át. Sajnos ez sok emberből hiányzik, vagy nem mutatja ki. Sokakat teljesen hidegen hagy a téma, azt mondván, hogy minek harcoltak, miért nem volt az úgy jó ahogy volt, ő tökéletesen leszarja ezt. Gondold ilyenkor át, hogy mit mondasz! Gondold bele magad az ő helyükbe. Képzeld el azt, hogy rajtad és a te munkádon élősködik egy másik ország, és te ezért csak annyit kapsz vissza, hogy még több adót kell fizetned a földesuradnak, aki ezt továbbadta. Éld át te is azt a helyzetet, hogy amíg te a földeden kínkeservesen dolgozol, addig Bécsben bálok tömkelegén jómódú hölgyek és urak táncolnak. Gondolkozz el azon, hogy a hivatali okmányaid mind német nyelven íródtak, hivatalosan németül kell beszélned. Magyarországon. A saját országodban. Ha ezek megvannak, akkor tudod azt is felfogni, hogy miért volt akkor az a bizonyos forradalom és szabadságharc. És ez alapján emlékezel és ünnepelsz azokra, akik akkor ezért harcoltak és meghaltak.

Végezetül: Dicsőség a hazáért folytatott harcban elhunytaknak! Tetteitekre mindig emlékezni fogunk!

"Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, oh magyar,

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell."

Vörösmarty Mihály - Szózat